Oktatási Jogok Biztosának Hivatala

Az alábbiakban a kutatás szerves részét képező úgynevezett puha módszerrel történő adatgyűjtés, azaz a tanárokkal, diákokkal, iskolaigazgatókkal készített interjúk, az órákon, szünetekben, fegyelmi tárgyalásokon, értekezleteken készült megfigyelések tapasztalatait mutatjuk be. A tapasztalatok ismertetésekor mindvégig arra törekszünk, hogy vizsgálatunk eredeti vezérfonala mellett haladva ismertessük a legtipikusabbnak mondható jelenségeket, jogsértéseket, iskolai problémákat, míg a fejezet második részében az ezek kezelésére tett lépések, a konfliktusok kezelését célzó technikák kerülnek bemutatásra.

1. Jelenségek

1.1 Diákok és tipikus konfliktushelyzetek

A konfliktusoknak, továbbá azok lezajlásának az oktatási intézményben vagy a családon belül jelentős szocializációs hatása van. Abban az esetben beszélhetünk demokratikus nevelésről, ha a problémamegoldás minden érintett érdekének figyelembevételével, partneri viszonyban történik. Ehhez az szükséges, hogy a résztvevők közösen alakítsanak ki olyan eljárásokat mindennapi életükben, melyek a konfliktusok konstruktív feloldását eredményezik. Az igazi ellentét - szempontunkból - nem a konfliktushelyzetben résztvevő személyek kilétében keresendő, nem a harmónia, illetve a konfliktus között húzódik, hanem a konfliktuskezelés módjában rejlik. A konfliktusok kibontakozása (vagy a kibontakozás hiánya, a konfliktus elfojtása) az egyik döntő szempont az érdekek ütközésének tipologizálásakor.

A tekintélyen alapuló iskolairányításnak túlságosan is jól sikerül a pszichológiai problémákat és ellentéteket kiiktatnia. "A felszín ilyenkor nyugodt, >rend< van" - írja Buda Béla (1986: 227.) Pedig a konfliktusoknak kifejezetten szocializációs funkciója van: olyan intézményekben válnak diszfunkcionálissá (Lewis Coser, 1967), amelyek nem tolerálják a konfliktust, melyekben nem biztosítottak a keretek lezajlásukra. Ezek a kapcsolatrendszerek a konfliktusok csak egy kis részének engednek játékteret, a (vélt) harmónia fenntartása érdekében, noha léteznek olyan struktúrák, melyek csak abban az esetben tudnak fennmaradni, ha a felek közötti kapcsolat alapvető változásokon megy keresztül. E változásokat a konfliktusok generálják. Cseh-Szombathy László (1985) az ellentétek tudatosulási módjától függően tesz különbséget a konfliktusok között, szerinte "a konfliktus sikeres vezetéséhez elengedhetetlen feltétel, hogy az ellentétben lévők minél kevesebb gátlással, fenntartással tudjanak egymással tárgyalni. Ezt zavarja meg, ha az ellentmondásos kapcsolatban állók egymásról merev, negatív sztereotípiákat alakítanak ki." Csepeli György (1987: 132.) destruktív és konstruktív konfliktusról ír: szerinte "a kívánatos viszonyok közötti választási pont csak látszólag helyezkedik el a harmónia és a konfliktus között", valójában a konfliktusok destruktív és konstruktív típusai közé húzhatunk vonalat. Abban az esetben válnak a konfliktusok destruktívvá, amikor a résztvevő felek között akadályozottá válik a kommunikáció, ezáltal lehetetlenné válik a másik érveinek megismerése, ellehetetlenül az egymás iránti bizalom, valamint a beleérző képesség gyakorlása.

1.1.1 Az emberi méltóság, a biztonsághoz való jog sérelme

Ha nem is az emberi méltóság megsértése a leggyakoribb konfliktushelyzet az általunk vizsgált középiskolákban, úgy gondoljuk, hogy mindenképpen a legsúlyosabb, így a helyzetfeltárás legelején kell e típussal foglalkoznunk. Az iskolai évekből soha nem a tartalom, az elsajátított konkrét tananyag, a kirándulás pontos helyszíne, hanem a hangulat, a klíma, a kommunikációs stílus marad meg a felnőtt emberben, s ülepszik le benne valamiféle nevelési eredményként.

A számtalan kisebb-nagyobb sértés, a másik ember (legyen az tanár vagy diák) személyiségi jogainak semmibevétele olyan momentumok, melyek a sérelmet elszenvedőben az alávetettség érzéseként maradnak meg; az elkövető, valamint a jogsértést figyelemmel kísérő kívülálló (diák) számára legitim konfliktus-kezelési lehetőségként él tovább a másik emberi méltóságának megsértése. Az egyik, általunk többször, több hetes megfigyelésre és interjúsorozatra meglátogatott gimnázium szoros kapcsolatban áll a gimnazista fiúknak és lányoknak otthont adó fiú- és leánykollégiumokkal. (A diákok kétharmada kollégista, közöttük nem kevés olyan van, aki az ország túlsó végéből került az iskolába, illetve Romániában, Szlovákiában él.) Az iskola igen feszített tempót diktál a diákoknak, azok mindennapjai órára-percre be vannak osztva. A kollégisták csak hat hetente járnak haza, tapasztalatunk szerint a nagy egymásra utaltság mellett az összezártság élménye is meghatározó, könnyen válhat irritálóvá az a diáktárs, aki csak egy kicsit is más, a többiektől kicsit is eltérő. Ebben az iskolában a diákok élete nagyon szigorúan ellenőrzött; a fiúkollégiumban folyton jelenlévő férfitanárok komoly technikai és lélektani felkészültséggel tudnak a diákok minden megmozdulásáról. Ezen körülmények között esett áldozatává a többi diáknak Vince [i] , aki a vizsgálat idején másodikos gimnazista volt. A fiúkollégiumban megszokott és mindennapos egymás megütése, senki nem szentel ennek különösebb figyelmet, a nevelőtanárok is amolyan férfias megnyilvánulásnak tekintik, ha "el-elszalad egy pofon". Vince azonban már az első hetek során célpontjává vált eleinte a felsőbb évesek zaklatásának, verésének, majd évfolyamtársai, sőt később az alsóbb évfolyamosok támadásainak is. A gimnázium kollégiumában rendszeres programmá vált, hogy "a fiúk kicsit kiengedik a felgyülemlett gőzt" (egy nevelőtanár megfogalmazásával élve), s megverik, esetenként csoportosan rugdossák Vincét. Előfordult már olyan is, hogy az udvaron talált vastag elektromos kábellel ütlegelték őt. Egy másik diák így nyilatkozik a szobafőnökökről, illetve az idősebb diákokról: "Például nyilvánosan bocsánatot kértem egy negyedikestől, mert rávigyorogtam a folyosón. Feljöttek nyolcan, hogy térdeljek le, és kérjek bocsánatot, különben megvernek. Ez még elsőben volt. De más iskolákról már sokkal durvábbakat is hallottam. De például volt a negyedikeseknek egy jelszavuk, hogy Johanna, és ha ezt bemondták a hangosba, mindenki tudta, hogy lehet menni a pincébe verni a Vincét. Négyszer-ötször meg is csinálták. Itt ha a tanárok nem szeretik az illetőt, nem tesznek érte semmit, még ha tudják, mit is jelent a >Johanna<, hallják a hangosbemondóban." A szóban forgó gimnázium kollégiumában minden szoba élén egy tizenegyedikes vagy érettségi előtt álló tizenkettedikes szobafőnök áll. Szobafőnök vagy büntetésből lesz valaki vagy éppen jutalomból. Mindenképpen kötelező a tisztelet az alsósok részéről a szobafőnökök illetve a felsőbb évfolyamosok iránt, s ezt a tanárok is erősítik, a kutatás során a velünk való kommunikációban is rendre céloztak rá. A kollégiumban gyakorlat, hogy a negyedikesek kérés nélkül bemennek az elsősökhöz a szobába és elvesznek tőlük ennivalót. Úgy tűnik, hogy a tanárok az ellenőrzés és a fegyelemezés egyik eszközét a gerontokráciában, azaz a felsőbb évfolyamos, idősebb diákok uralmában találják meg. Ez pedig erősíti a diákokban azt, hogy a fiatalabbat, a gyengét meg lehet sérteni, bántani, az ilyen cselekmény tulajdonképpen nem is jelenti a másik ember megalázását.

A diákok emberi méltóságát érintő sérelmek másik csoportjába azok az esetek tartoznak, amelyek során a pedagógus nincs tekintettel arra, hogy a diák személyében egy vele egyenjogú emberi lénnyel áll szemben. A vizsgálat részeként a 16 éves Krisztina fegyelmi tárgyalásán vettünk részt, majd készítettünk interjút vele, az őt kisgyermek kora óta nevelő nagyszülőjével, osztályfőnökével, osztálytársával, az iskola igazgatóhelyettesével (és néhány más, Krisztinát tanító tanárral). A Krisztina által elkövetett fegyelemsértések a leghétköznapiabbak voltak: az iskola területén való dohányzás, illetve az igazolatlan órák számának azon határon való túllépése melyet már fegyelmi tárgyalás követ.

A tárgyalás lezajlása: amíg az igazgatóhelyettes megnyitotta a fegyelmi tárgyalást és az osztályfőnök ismertette a történteket, folyamatosan érkeztek meg tanárok. A legutolsó pedagógus mintegy tíz perc késéssel lépett be a terembe. A tárgyalás súlypontja nem a dohányzásra és nem is az igazolatlan órák megengedhetetlen mértékére esett, hanem egy bizonyos igazolatlanul kimaradt tanítási nap eseményeire. Az osztályfőnök úgy mutatta be diákját, mint értelmes fiatalt, nem győzve hangsúlyozni a nagyszülővel való kapcsolattartás rendszerességét. Ezzel szemben az igazgatóhelyettes célja mindenképpen az volt, hogy kiderüljön, hol is tartózkodott Krisztina aznap az iskola helyett, amikor otthon azt mondta, hogy órán volt. Az igazgatóhelyettes az iskola házirendjére hivatkozott, mely szerinte a tanulóra a nap 24 órájában érvényes, és - idézzük - "aki nem hajlandó ezt tudomásul venni, - idézzük - elhúzhat innen!". A tárgyalást vezető igazgatóhelyettes a továbbiakban sem maradt objektív sem a hangvételt, sem a megfogalmazás módját tekintve. Több tanár faggatni kezdte Krisztinát az általa helyesnek tartott módon arról, hol is tartózkodott az adott napon ezzel a fuldokló zokogás határáig juttatva a serdülő lányt, aki - ez az első pillanatban nyilvánvalóvá vált - nem kívánt erről nyilatkozni. A gondviselő nagymama azzal kelt védelmére, hogy váltig állította, Krisztina igenis volt aznap iskolában - hiszen neki azt mondta -, s ha más ennek ellenkezőjét állítja, az nem mond igazat. [ii] Kiderült azonban, hogy Krisztina jobban fél saját nagyanyjától, mint az iskolai felelősségre vonástól. A bizottság határozata hosszú vita után született meg [iii] : szigorú megrovásban részesítik a tanulót azzal a záradékkal, hogy bármilyen, a legapróbb fegyelmi vétség után az iskolából kizárják őt. A bizottság tagjainak jelentős hányada, s maga az igazgatóhelyettes is szorgalmazta Krisztina elbocsátását az iskolából, az osztályfőnöknek döntő szerepe volt, hogy nem ez lett a határozat. Miután a döntést közölték Krisztinával és nagyanyjával, az igazgatóhelyettes - immáron a pedagógus hangvételében - felhívta a diák figyelmét arra, hogy meg kell becsülnie magát. Ezzel a tárgyalás befejeződött.

A tárgyalás légköre a diák számára félelemkeltő volt, így a megtorláson, büntetésen kívül semmiféle pedagógiai erővel nem bírt. A levezető igazgatóhelyettes egy személyben volt kénytelen a "vádakat felsoroló ügyész", "a törvényességet védelmező bíró", s egy-egy mondat erejéig a fiatal sorsáért aggódó pedagógus is lenni, aki nemcsak a jog szabta (és nem is mindig a jogszerű) megoldást keresi. A diák tehát fél, esetünkben a gondviselőktől, a tanároktól. Talán előre sejti, nem sok esélye lesz tisztességes körülmények között védenie saját igazát, ezért eleve a könnyebb úton jár el: úgy cselekszik, hogy lehetőleg ne kelljen a tettek következményeit vállalnia. Ez a momentum is arra szocializál, hogy a fiatal a kockázatos, ám valamelyest sikerrel kecsegtető kiskaput válassza.

Gyakran találkoztunk a középiskola életében tanár és diák olyan típusú együttműködésével, mely inkább nevezhető összekacsintásnak, mint partneri viszonynak. Ezekben a helyzetekben a tanár hajlandó volt eltekinteni a hivatalosan előírt retorzió alkalmazásától, a büntetéstől egy hallgatólagos megegyezés alapján: például nem írja be a naplóba az igazolatlan hiányzást, cserébe a diák erről nem beszél senkinek. Ez sokhelyütt létező probléma-megoldási eljárás. Mi történik valójában? Maradva a hiányzás-példánknál, a jelenség kezelése nem egyszerű: a kamaszos lázadásból eredő néhány lógás mellett tömegével jelentkeznek azok a típusú igazolatlan órák is, melyek lakmuszpapírjai egy olyan problémának, mely már jócskán túlnyúlik az iskola keretein: a szakképző iskolák első és második évfolyamain, az alacsony presztízsű gimnáziumok és szakközépiskolák szinte minden évfolyamán tapasztalható jelenségről van szó, amikor a szülő nem tud gyermeke iskolai előmenetelére kellő figyelmet fordítani, amikor a diák nem látja (nem láthatja) az iskolalátogatás értelmét, amikor az iskola befejezését követően a biztos munkanélküliség fenyeget. Ilyenkor gyűjti a kamasz tömegével az igazolatlan órákat, ilyenkor játéktermezik, csavarog. Az iskola házirendjében rögzített óraszámot pedig gyakorlatilag néhány nap alatt túllépi, s megindul vele szemben a hivatalos eljárás. Hacsak a kétségbeesett osztályfőnök nem tesz valamit: eleinte a szülőket keresi, próbál a diákkal négyszemközt beszélni. Mindhiába. Ezen a ponton próbálják az osztályfőnökök eltussolni a hiányzásokat abban a hitben, hogy e gesztussal pedagógiailag hatással bírnak a diákra: hitük szerint szerződést kötöttek, mely értelmében a tanár szemet huny most és kivételesen az igazolatlan hiányzás fölött, a diák pedig nem lóg többet az órákról.

1.1.2 A leggyakoribb konfliktushelyzetek a diákok és az iskola intézménye között

A leggyakoribb konfliktushelyzeteket a dohányzás, az alkoholfogyasztás, általában a tanóra zavarása, a tanulás és felkészülés hiánya, illetve a hiányzás okozza. A legtöbb konfliktus az iskola intézménye és a diákok között a hiányzások, a dohányzás és az órai fegyelmezetlenség miatt keletkezik. Ezek - mondhatnánk - minden serdülőkorúakat képző oktatási intézményben jelen lehetnek, ám kérdésfeltevésünk szempontjából a lényeg abban rejlik, hogyan kezeli ezeket a konfliktusokat az iskola. Nem pusztán arról van szó, hogy a nevelőmunka során az iskola a konfliktuskezelés módjával szocializálja a diákot, hanem arról is, hogy milyen mértékben tudja megtartani kötelékében őt, mennyire interiorizálódnak benne az átadni szándékozott értékek. Úgy érzem, a hiány abban mutatkozik meg, hogy a normáknak csak egy töredéke válik a diákok sajátjává, s a fegyelmezés az erő pozíciójából, hatalmi szóval történik. Az iskola által átadni kívánt normák és a hétköznapok gyakorlata közötti feszültség manifesztálódik a fenti fegyelemsértésekben és annak kezelésében.

A szabályozás módjának bemutatása okán említjük meg az iskolai dohányzást. Az 1999. évi XLII. törvény a 14 évnél idősebb iskolai tanulók - közoktatási intézményen belüli, tiltott - dohányzás esetén külön jogszabály szerint fegyelmi eljárás lefolytatását helyezi kilátásba szankció gyanánt. Mindez a vizsgált szakképző iskolában nem található meg a házirendben, s bár jól tudjuk, hogy a szabályok betartása alól nem mentesít azok nem ismerete, indokolt lenne a diákokat megismertetni a törvény őket érintő szakaszaival, s velük együtt értelmezni, megbeszélni azt. A törvény alapján ugyanis nem jogellenes az intézményen kívüli dohányzás és alkoholfogyasztás. Bár az említett diák az iskola területén dohányzott, a tanárokkal készített interjúkból kiderült, hogy maguk sem tudják pontosan, vajon elkövet-e a jog betűje szerint fegyelmi vétséget az a diák, aki a villamosmegállóban dohányzik, avagy sem. A diákok sem tudják azt, hogy mihez is van joguk és mihez nincs. Az iskolán kívüli dohányzás korlátozása mögött sejthető pedagógiai szándék érthető, ám a rajtakapott diák elleni fegyelmi ügy megindítása olyan, mintha a tömegközlekedési eszközön bliccelő tanárnak nem csak a büntetést kellene megfizetnie, hanem az iskolában is felelősségre vonnák.

1.1.3 Kollégium és iskola szimbiózisa

Nagyon gyakran találtunk összefüggést a kollégium és az iskola között a diákönkormányzatok életében és a döntéshozatalban éppúgy, mint az egyéni fegyelmezetlenségek kezelésében. Rendszeres gyakorlat, hogy az iskolai rossz osztályzat, illetve magatartási probléma miatt a diák a kollégiumban is elmarasztalást kap, programokból marad ki, ami természetesen nemcsak az eljárás jogszerűségét teszi kérdésessé, hanem annak pedagógiai hatékonyságát is: az órai fegyelmezetlenség, "örökös beszélgetés" miatt elmarasztalt serdülő átmeneti eltiltása a sportolástól [iv] , kollégiumi rendezvényektől a kamasz emberben felgyülemlett energiák feldolgozását akadályozza meg, csak további fegyelmezetlenségek melegágya, nevelő ereje megkérdőjelezhető.

Az igazi probléma a kollégium és az iskola fegyelmezésének szét nem választott voltából eredően az, hogy sok esetben apró falvakból származó diákokról van szó, akik családja kizárólag ezen a módon tudja megoldani lakhatásukat. Amennyiben tehát a diákok kikerülnek a kollégiumból, lehetetlenné válik a továbbiakban a tanulásuk. Ilyen módon válik az osztályzat a fegyelmezés eszközévé, a kollégiumi nevelőtanárokkal kialakult informális viszony az iskolalátogatás és a lakhatás feltételévé.

"Kémiát is tanít Kovács tanár úr [kollégiumi nevelőtanár] én meg gyorslistán vagyok, [v] muszáj tanulnom, holnap dolgozat, és >ilyenkor bármi megeshet<" - mondja egyik harmadikos interjúalanyunk.

1.1.4 Iskolán kívüli fegyelmezetlenségek

Talán a legtipikusabbnak mondható probléma az iskolán kívül (tehát az épületen és tanítási időn kívül) történt fegyelemsértések iskolán belüli büntetése. Az iskolák egy részének házirendje maga is rendelkezik arról, hogy a tanuló mit tehet és mit nem tehet az iskola épületén, illetve a tanítási időn kívül. Ez jogszerűtlen, mivel a házirend csak az iskolára vonatkozhat. A mögötte rejlő szándék alkalmasint pedagógiai, legtöbbször azonban az iskola lejáratását, ezzel presztízsveszítését kívánja megelőzni. Az is kérdéses, hogy egy szabálykönyvben (tehát a házirenddel) önmagában megfogalmazva mennyiben érhetőek el pedagógiai sikerei, a házirendben foglalt tilalom - vonatkozzon az az iskolán kívülre - vajon mennyiben veszi elejét annak, hogy a diákok részegen énekeljenek a közeli Pötyi presszóban.

Az egyik dunántúli szakközépiskolában az évi mintegy 60-70 fegyelmi tárgyalás túlnyomó többsége az igazolatlan órák, illetve bolti lopások miatt zajlik: az interjúkból kiderült, hogy a lopások egyike sem az iskolában, hanem a környékbeli boltban történt. "Van egy hallgatólagos megállapodásunk a szomszédos ABC-vel, hogy ők értesítik az iskolát, s addig nem engedik el a tetten ért tanulót, amíg az osztályfőnök érte nem megy, ugyanakkor nem értesítik a rendőrséget." - mondja a diákönkormányzatot patronáló tanár. Majd így folytatja: "Ezzel jobban jár a diák, mert nincs a dologból ügy, meg az iskola neve sem keveredik hírbe." A tanulót kényszerrel, jogszerűtlenül tartják mindaddig a boltban, amíg érte nem jön valaki.

1.1.5 Szecskáztatás-beavatási szertartás

A kutatást előkészítő interjúk, az iskolákban történt megfigyelések, illetve az 1999-2000 tanévben Pécsett zajló Demokratikus állampolgári szocializáció című vizsgálat során véletlenül bukkantunk egy szocializációs mellékzöngére, a szecskáztatásra. (Lásd erről Ligeti György: Szecska. Kritika, 2000/9.) Későbbi interjúinkban már tudatosan és célzottan próbáltuk a jelenséget és annak okait feltérképezni.

A szecskáztatás [vi] az elsősöket beavató szertartás, mely az év első heteiben illetve hónapjaiban zajlik, s a szecskaavató bál alkalmával csúcsosodik ki, egyben fejeződik be. Az év elejétől kezdve - rendszerint a gólyabál (illetve ahogyan a pécsi iskolákban hívják, a szecskabál [vii] ) napjáig - a felsőbb évfolyamosok a szünetekben felkeresik az elsős osztályokat, s különböző játékos (sokszor inkább játékosnak vélt) feladatokat adnak nekik. Gyakran fordul elő, hogy a szünetben egy-egy elsőst a folyosón (alkalmanként a mellékhelyiségben) többen megállítanak, s ott helyben arra kényszerítik, hogy fekvőtámaszokat csináljon, énekelteti őt, esetleg felszedetik vele a más által korábban eldobott szemetet. Az elsősök nem tartják célszerűnek nemet mondani az ilyen feladatok végrehajtására, aki mégis megteszi, az a felsőbb évfolyamba járók haragját váltja ki, s gyakran válik személyes szekatúra célpontjává. Az itt olvasható esetleírás alapját az iskolák igazgatóival, a leginkább érintett osztályok osztályfőnökeivel, néhány "elkövető", illetve "sértett" diákkal történt interjúk, a szecskaavatókon, óraközi szünetekben tett megfigyeléseink támasztják alá.

A jelenséget két iskolában - egy gimnáziumban és egy szakiskolában - történt résztvevő-megfigyelések alapján szeretnénk bemutatni. A két iskola bár egymástól eltérő képzést ad, színvonalában (továbbtanulási arány, OKTV-n elért eredmények), illetve az oda járó gyerekek társadalmi összetételében nem áll túlzottan messze egymástól. A behatóbb tanulmányozás előtt a kutatás által érintett összes középfokú oktatási intézményében tájékozódtunk a szecskáztatást illetően. Megállapítható, hogy az iskolák egyik részében teljesen ismeretlen a jelenség, másik részében pedig lényegében nem tér el az alábbiakban feltárt módoktól. A szecskáztatás az év legelső napján megkezdődik, amit megelőz a felsőbb évfolyamos diákok sokkal korábbi (már a megelőző tanév végén érezhető) készülődése. A feladatok széles skálán mozognak, azonban nem árulkodnak kitalálóik kiemelkedő fantáziájáról. A feladatok szájhagyomány útján, az egyes iskolák diákjai közötti interakciók során terjednek, a népmesék terjedéséhez rendkívül hasonló módon és eredménnyel. Az ártatlanabbnak tűnő változattól kezdve az egészen durva eseményekig színes a paletta: néhány diák arról számolt be, hogy el kellett fújnia a teremben a villanykörtét, hogy az elaludjon, volt olyan tanuló, akinek ráülve a WC-re a pumpát sebességváltóként használva kellett autóvezetést imitálnia, ám történt olyan eset is, amikor a WC-be belenyomták az egyik elsős diák fejét, s ráhúzták a vizet. [viii]

Az iskolák vezetése kétféleképpen kezeli a szecskáztatást. Az egyik kezelési mód a konfliktus elkerülése, a probléma agyonhallgatása: a tanárok és az igazgató úgy tesznek, mintha ez a jelenség nem létezne az iskolában, vagy olyannyira bagatell lenne, hogy nem érdemes - az amúgy is szűkösen rendelkezésre álló - energiát erre fordítani. Az iskolák másik csoportja úgy próbálja elejét venni e heteken át tartó beavató-szertartásnak, hogy maga áll a szecskabál szervezésének élére, deklarálja, hogy kizárólag ezen az eseményen elfogadott, hogy a felsőbb évfolyamosok bármiféle feladatokat adjanak az elsősöknek. Ezzel párhuzamosan pedig vas szigorral bünteti az óraközi, informális "szívatást", alkalmanként pedig nem törvényes úton reagál a problémára.

"Aki ilyet csinál, egyszerűen kipaterolom. [.] Tavaly többet kipattintottunk innen, akik az avatón kívül szecskáztattak, azok közül több már nem jár az iskolába. Nagyon durva dolgokat csináltak." - mondja az egyik igazgató.

A szecskabálon minden elsős osztály felsorakozik, s csoportosan hajtja végre a játékos (vagy a játékosnak szánt) feladatokat. Több esetben az elsősök osztályfőnöke is beáll a diákok közé, maga is részt vesz a játékban - azzal a kimondott céllal, hogy jelenléte feltétlenül tompítson az esemény élén. A hétköznapok során zajló rendszeres tanári megfigyelés, a folyosói cirkálás, a mellékhelységekben történő rajtaütésszerű ellenőrzés tapasztalatunk szerint inkább tovább növeli a szecskázatás izgalmas voltát, annak kalandértékét. A szigorú büntetés pedig nem tesz mást, mint kihangsúlyozza a felsőbb évfolyamosok alávetettségét, ez pedig öngerjesztő módon ismét csak a szecskáztatást segíti elő.

Az iskola alkalmanként a diákönkormányzat tevékenységi körébe utalja a szecskaavató bál szervezését, ám úgy tűnt, hogy szinte kicserélődik erre az átmeneti időre a diákönkormányzat személyzete, s az erősebb, hangadóbb diákok átveszik - ha egy rövid időre is - a hatalmat a diákönkormányzatban, elérve ezzel azt, hogy minél izgalmasabb feladatokat lehessen adni az ünnepi eseményen.

Megfigyelhető, hogy az egyik szakképző iskolában egészen nyíltan vált a fegyelmezés eszközévé az elsősök nem-hivatalos beavatása: azok a tanárok, akik az év elején úgy érzik, fegyelmezési problémáik akadnak az elsősökkel, nem egy esetben felírják az órai rendbontók nevét a >Listára<, melyet az avató bál előtt átadnak a feladatokat levezénylő harmadikos-negyedikes diákoknak. A Lista egy olyan névsor, mely a szecskaavató bál előtti hetek során folyamatosan alakul ki, rajta a felsősök által kiemelten szemtelennek, rátartinak, ellenkezőnek stb. észlelt elsősök neve áll, a lista alapján a bál során külön, egyesével is kihívnak például a színpadra elsősöket, akiknek önállóan kell feladatokat végrehajtaniuk: egy tál lisztből a szájukkal kihalászni egy darab csokoládét stb. Az említett szakképző iskolában tehát a tanári fegyelmezés - talán leghatékonyabbnak tartott - eszköze a szecskáztatás. "Nincs is semmi gond velük másodikban-harmadikban" - nyilatkozza az igazgatóhelyettes.

[i] A kutatási beszámolóban említett nevek kitalált nevek.

[ii] Az iskolának - tapasztalataink szerint ilyen ritkán fordul elő - bizonyítania kellett, hogy a diák valóban nem volt jelen a konkrét tanórán. Ebben az esetben egyszerű volt a helyzet: Krisztina azt állította otthon, hogy irodalomórán Villont vették, noha aznap elmaradt az óra, s helyettesítő tanár volt az osztállyal.

[iii] Mielőtt a diákot és nagyanyját kiküldték, hogy a fegyelmi bizottság döntést hozzon, Krisztina nagyon halkan, fejét lehajtva vigyázzállásba állt, s azt mondta, szeretne valamit mondani. Erre mindenki felhördült, s egymást túlkiabálva bíztatta Krisztinát, hogy mondja el, mit akar: "Megbántam minden bűnömet, s szeretném, ha megbocsátanának" - majd sírva kiment a teremből.

[iv] Ez a tanuló iskolán kívüli életét is befolyásolja.

[v] Ez egy olyan lista az egyik vizsgált gimnázium kollégiumában, melyre miután felkerült az illető diák, már a legkisebb fegyelemsértés után is eltanácsolható az intézményből. Gyorslistára egyaránt fel lehet kerülni iskolai és kollégiumi fegyelmezetlenkedésért.

[vi] Budapesten csak középiskolás kollégiumokban ismert a jelenség, s ott sem általános. Az ország más vidékein beavatásnak hívják.

[vii] A szecskabálok az elmúlt évek során jelentek meg, kifejezetten igazgatói-tanári kezdeményezésekre, annak érdekében, hogy a pedagógusok elejét vegyék a durva, kezelhetetlen, sokszor átláthatatlan beavatásnak.

[viii] Volt arra is példa, hogy "a 20 perces nagyszünetben - mondta egyik interjúalanyom - összeterelték a diákokat az aulába a harmadikosok, egy-egy lavór fölé hajoltatták őket, [.] ahonnan hátratett kézzel kellett kivenniük a szájukkal a papírhajókat. A tanárok fel-alá sétáltak, mintha nem is vennének észre semmit, pedig az egész iskola elsős szecskái össze voltak terelve."