|
Tartalomjegyzék
Háy János
BETEGSZOBA
Harmadik óra volt a matek. Témazáró. A tanár fontosnak tartotta a témazárót. Úgy tudta, akinek ő tanítja, az hármasnál rosszabbra nem írhatja meg, ha mégis, az csak a tanár iránti rosszindulatból fakadhat, hogy a gyerek ezzel vonja kétségbe a tanár amúgy is kétséges önértékelését. Mert miből is táplálkozhatna az önérzete így ötven felé, amikor mindenki, akivel együtt végzett matekon már rég egy számítógépes cégnél dolgozik, halálra keresi magát, ő meg már húsz éve itt keccsöl ebben a szar gimnáziumban, kínlódik az egyre romló gyerekanyaggal. Így jelölte meg a diákokat: gyerekanyag. Amikor kezdte gyerekjáték volt a tanítás. Legalábbis így emlékezett. Csak a tudást kellett adni. Most viszont a fegyelmezés gyakorlatilag lehetetlenné teszi a minőségi oktatást, nem beszélve arról, hogy a megfegyelmezett gyerekek minősége is rendkívül alacsony. Hiába hozza elő a matematika hőseit, a kis Gaust például vagy a két Bolyait. Egy Fermat-tétel, ami több száz évig matematikusok seregeit tartotta izgalomban, arról itt, ebben a gimnáziumban beszélni öngyilkosság. Maradt az érettségivel való fenyegetés. Na, az még hoz némi eredményt, és a témazárók, amivel bebizonyíthatja feketén-fehéren, hogy csak azért lettek eredményesek, mert ő is benne van, sőt, mert ő van benne, hisz amúgy mindenki olyan ostoba, hogy egy kibeszélősóban lenne a helye hetente ötször, ahol evidens szelekciós elv az alacsony intelligencia és a sötét, bamba tekintet.
A feketén-fehéren azért nem volt minden tekintetben igaz, mert még olyan tudomány terén is, mint a matematika érvényesíthető némi személyes elfogultság, ami ezesetben a matektanárnál a rosszindulatból és a gyerekek iránt érzett évről évre erősödő ellenszenvből fakadt. Részeredményeket például soha nem vett figyelembe, ha kicsit kusza volt a levezetés, áttekinthetetlenségre hivatkozva nem pontozta a feladatot, ekként aztán a legjobbak négyest tudtak szerezni, a kevésbé jók hármast, a többiek, akiken még egy ilyen kiváló matektanár sem tud segíteni, akinek a munkája révén alapból meg kéne lennie a hármasnak, kettest meg egyest. Sajnálom, mondta, mikor osztotta a dolgozatokat, s akinek a nevénél ez a szó, hogy sajnálom elhangzott, biztos lehetett az egyesben. Bár a matektanár, még véletlen sem sajnálta ezt a sok reménytelen, így nevezte őket a tanáriban, reménytelen tanulót, akikről nem lehetett tudni, hogyan kerülhettek be akár ebbe a rossz gimnáziumba is. Tulajdonképpen magát sajnálta, hogy olyan diákokat kell tanítania, akik genetikai adottságaik okán nem tudják bebizonyítani, hogy a matektanár mennyire kiváló tanár. Mikor társaságban a számítógépes évfolyamtársai rákérdeztek, hogy pénzben tudják, hogy nem, de a tudás átadásában eredményes-e a matektanár, a tanár elmondta, hogy hihetetlenül lezüllött a magyar oktatás átlagszínvonala, s ez részben ugye politikai kérdés, hogy ebbe aztán nem akar egyetlen kormány sem pénzt ölni, részben pedig az általános elbutulásból adódik, aminek valószínűleg, itt mindig körbenézett, mert rendkívül eredetinek tartotta ezt a gondolatot, valószínűleg a modern gyógyszerek az okai. A gyógyszerek, kérdezett vissza csodálkozva az egyik. Pontosan, vágta rá a tanár, mert a testet ugyan meggyógyítják, de közben roncsolják az agysejteket, valamint lelkileg is lezüllesztik az embert. Hogy tulajdonképpen van egy multinacionális összeesküvés, amit a gyógyszergyártó cégek szerveztek, aminek eredményeként egy egyszerű influenza kikúrálása odavezethet, hogy az ember egy életen át antidepresszánsokat szedjen. A többiek nem szóltak, a vállalati stressz teljesen kicsinálta az idegeiket, s ők maguk is serkentőkön és hangulatjavítókon éltek, s erre itták épp ekkor is a söröket. A matektanár felhasználva társai hallgatását újra belevágott, hogy emiatt vannak például Amerikában iskolán belül, de már itt nálunk is előfordul. Nem fejezte be a mondatot, mert már ivott, és azt hitte, befejezte. Mi? - kérdezte az egyik számítógépes szakember. Hogyhogy mi? - kérdezett vissza a matektanár. Hogy mi van Amerikában? Amit mondtam, mondta a tanár. De nem mondtál semmit, mondta a számítógépes. Máskor figyeljél jobban, mondta a tanár, s hogy nem fog mindent kétszer elismételni, mint az iskolában a hülyegyerekeknek.
Az előző óra biológia volt. A gyerek akkor kezdte érezni. A látásával indult. Marhaszemet boncoltak. A tanárnő behozott egy zacskó marhaszemet. Mondta, hogy kitől kapta, de a gyerek nem figyelt. Felemelte az átlátszó nejlonzacskót, ott volt benne a harminchat marhaszem. Tárgyelemez, szike. Tulajdonképpen ez az igazi oktatás, mondta a tanárnő, aki szintén nekilátott egy szemnek, gyorsan, mert a hiányzók miatt neki három jutott, hogy a gyakorlat útján tapasztalhatja meg az ember a tudást, például, hogy milyen egy marhaszem valójában. Mert azokról a szar ábrákról meg rossz minőségű fényképekről, amik a könyvben vannak, senki sem tudja elképzelni, hogy valójában milyen is egy marhaszem, ami ezesetben az összes szem hasonlata lesz a gyerekek számára. Mert miért is lenne másmilyen, ugye, itt felnézett az asztalról, ellenőrizetlenül hagyva a szemet trancsírozó kezét, miért is lenne másmilyen az ember szeme.
A látással indult. Mint a hűtött marhaszemek, a gyerek egyre vakabbul bámult a világra. Látta, hogy vannak ott dolgok, többek között a tanárnő, a biológiaterem, mindenféle szörnyű tablókkal az emberek és állatok testi felépítéséről, izomkötegek, amint a kar csontjaira tekerednek, egy félbevágott agy képe, egy lenyúzott ló, de olyan volt, mintha mindez nem tartozna hozzá, ahhoz a világhoz, amiben ő volt, vagy éppen ő nem volt benne a világban, hanem valahol egy csak neki teremtett cellában, aminek falai a szem tükre, gondolta, mert beugrott ez a kép egy versből.
Ismerte az érzést, emlékezett, amikor először volt. Egy vidéki iskolában járt, akkor még ott lakott a szüleivel, otthon, mint a legtöbb gyerek, csak gimiben került kollégiumba. Ötödikes volt. Már órán elkezdett csúszni egy finom áttetsző háló a szeme és a külvilág közé. Kicsit szédelegve ment az udvarra, épp kicsöngettek, s ez szabály volt, a teremben maradni tilos. Az igazgató elment mellette. Mi van veled gyerek. Semmi, mondta a gyerek. De látom, mondta az igazgató, nem is köszöntél. Bocsánat, mondta a gyerek. De ennek oka van, mondta az igazgató, hallod, mi van veled? Valami a szememmel, mondta a gyerek. A szemeddel, csodálkozott az igazgató. Meg mintha zsibbadnának a kezeim. A kezeid? Zsibbadnak? - kiáltott ijedten az igazgató. A gyerek látta ezt az ijedtséget, de nem érezte, csak úgy, mint mindent maga körül, hogy azok a dolgok ott vannak, de ő nem része azoknak, messze vannak, egy üvegfal mögött például. Ilyen dolognak látszott az igazgató ijedt arca is. Ha érezte volna, ő is megijedt volna, mert az igazgató csak úgy nem szokott megijedni, s ritkán mutatott aggodalmat. Nem az a férfi volt. Órán rideg volt. Magyart tanított. Régen verseket is írt. A feleségéhez állítólag, de megutálta a feleségét, és azóta nem tud, vagy valami miatt nem tudott többet és ezért megutálta a feleségét. Mindenesetre az a lírai hős, aki valaha lehetett, már nem látszott benne. Megkövérült. Ekkora hassal nem is lehetne verset írni, röhögtek rajta a diákok, legfeljebb hazafias regényeket, azt még el lehetne képzelni. De hiába lett volna ezen a téren, mármint a hazafias regényírás terén tehetséges, az iskola irányítása, ami egy tanár számára mondhatni a pálya csúcsa, minden idejét lekötötte. Mint magyartanár közel állt az íráshoz, a fenyítések terén mégsem alkalmazta a beírást. Meg volt győződve róla, hogy a gyerekek jobban járnak, ha mondjuk a marokba szorított öklével rákoppint a fejükre (első fokozatú büntetés), vagy (második fokozat) a pajeszuknál fogva le-föl rángatja őket ülő helyzetből álló helyzetbe, vagy (harmadik fokozat) a vaskos tenyerével egy hatalmasat ráver a fejre, amitől az egész agy berezonál és egy pillanatra olyan érzése van a tanulónak, hogy kiloccsan a száján keresztül az agyveleje. A negyedik fokozattal, ami a beírás, az ő esetében nem a szaktanári, hanem igazgatói intő, csak ritkán élt, mondhatni soha. Az olyan büntetést von maga után otthon, mondogatta pajeszrángatás közben, aminek nem tenne ki még egy megátalkodottan rossz gyereket sem. Volt ebben a felfogásban valami mélyen emberséges. Legalábbis az igazgató így gondolta.
A gyerek állt az udvaron és nézett a megrémült igazgatóra, s tudta, most meg kéne rémülnie, de nem volt benne olyan érzés, ami a rémületet hozza. Az igazgató megint a zsibbadásról kérdezett, mire a gyerek, hogy az ujjainál kezdődött és megy fölfelé a kezein. A kövér férfi rángatni kezdte akkor a gyerek kezeit, és dörzsölni az egész testet. Ha érzett volna a gyerek, most érezte volna, hogy ez a nagydarab ember, mennyire szereti, de nem érezte, mert épp nem érzett. Hívom az apádat, mondta és berohant az épületbe. A gyerek utánanézett, de már nem volt ott.
Az apa a gazdaságban volt, épp az irodán. Aznap irodai napja volt. Az autója szervizben, gondolta, nem mászkál, úgyis annyi mindent el kell intéznie. Rohant ki az irodából, mert megijedt, hogy a gyerekkel baj van. Nagy baj, mondta az igazgató, de nem ezekkel a szavakkal, mert nem akarta az apát megijeszteni. De az apa ismerte azokat a szavakat is, amivel az igazgató mondta, hogy adódott némi probléma a gyerek egészségével, s pontosan tudta, hogy ez azt jelenti, amit jelentett. Rohant ki az udvarra, hátra, ahol a gépek voltak, semmilyen jármű nem volt kéznél, épp egy traktor állt be, valamit hozott, a pótkocsit gyorsan lecsatolták. Ezzel a traktorral indult az iskolába. A gyerek csak azt látta, hogy az apja a traktorista mellett ül, és felkapja őt, az ölébe ülteti, nem azért, mert így szokta, csak nem volt más hely. Örülhetett volna ennek, mert olyan különleges volt tulajdonképpen, hogy traktorral mennek az orvoshoz, az apja ölében kucorogva, de nem tudott örülni. A traktor rázott. Egy pillanatra úgy érezte, hogy nem zsibbad, csak a traktortól bizseregnek a kezei, de amikor megálltak az orvosnál, tovább érezte ezt a bizsergést, holott a traktort leállította a férfi.
Az orvos ránézett a gyerekre és nem látta azt, hogy ez a gyerek most nincs épp ebben a világban, mert valami löki onnét ki. Csak azt látta, hogy ezzel a gyerekkel minden rendben van, mert megvan minden része, és láza sincsen, és a torka is rendben, és mikor megkocogtatta a hátát, hát ott sem hallott semmit, mikor pedig kérte hogy sóhajtson, hát ott sem volt semmi. Semmi baja, mondta az orvos az apának, hogy ez semmi csak valami lelki dolog. Mi az, hogy lelki dolog, kérdezte az apa, mert nem szerette az ilyen titokzatos dolgokat, amiket legfeljebb a pap ismer a faluba, de ő se mélyen, csak az egyház által megengedett mértékben. Vagy talán, mert nem aludt eleget, helyesbített az orvos. Ja, szóval fáradt, mondta az apa, aztán megfogta a gyereket, és a traktoron hazavitte. Vissza kell mennem, mondta az anyának. Biztos? - kérdezte az anya. Félbehagytam mindent, mondta az apa, a gyerek fáradt, aludnia kell. Jó, mondta az asszony. A gyereknek akkor már alig volt látása, és a karja szinte a válláig zsibbadt volt. Arra gondolt, hogy megy a zsibbadás egészen a szívéig, aztán a szíve is elzsibbad és meghal. Nem érezte ezt tragédiának, mert olyan furcsa és idegen volt a világ, hogy abból kihasadni nem tűnt rossz dolognak. Az anya lefektette, kérdezett pár dolgot, utána magára hagyta a félhomályos szobában. Ott jött akkor a kibírhatatlan fejfájás, amikor úgy érzi az ember, letépné szíve szerint a fejét, ha lenne hozzá ereje, letépné és odadobná a kutyáknak, hogy falják föl a fájdalommal együtt.
Nem lehet vele mit tenni, mondta egy budapesti orvos, rögtön sötét szoba és lefekvés. A gyerek megszokta, hogy évente egyszer-kétszer van ilyesmi. És most a harmadik óra előtt érezte, ez van. Felment a betegszobára. A harmadikon volt, ott már nem voltak osztályok. De, talán egy. Bement, az ápolónő volt ott, orvos csak hetente kétszer jön, vagy ha valami gond van, akkor beugrik, de ez most nem a benti napja volt, legfeljebb a beugrásra lehetett számítani, ha nem épp a körzetében van és látja el a nyugdíjas néniket, akik már nem tudnak a rendelőig elbotorkálni. Mi van, kérdezte az ápolónő. A gyerek nehezen tudta elmondani, csak hogy ez szokott neki lenni és a szeme meg a feje. Az ápolónő a vizsgálóasztalra fektette a gyereket. Semmi gond, mondta, semmi gond. Nem ijedt meg. Megsimogatta a gyerek fejét, s kicsit megpihentette a kezét a homlokon, talán a láz miatt, hogy ellenőrizze, nincs-e vagy csak véletlen. Az ápolónő épp abban a korban volt, amiről egy kamasz el tudja képzelni, hogy milyen felemelő érzés vele együtt lenni, egy olyan tapasztalt nővel, aki képes legyűrni a kamasz fiúk félelmét a kudarctól, a félelmet attól, hogy megkapják ugyan, amit annyira akarnak, de nem tudnak vele kezdeni semmit. Örült ennek a simogatásnak, a nő behúzta a függönyöket, nem volt roló az ablakon, a gyerek elaludt, bele a fájdalomba, álmában fájt már csak a feje, valójában nem, hisz a valóság most az álom volt neki. A fájásban kerengett a teste és bújt oda ez a test az ápolónőhöz, az ápolónő pedig megbontotta a fehér köpenyén a gombokat, lassan kivillantak olyan részek, amiket mindig is vágyott látni, de most megijedt, nem volt még erre a látványra készen, de az ápolónő nem hagyta abba, gomb követett gombot a gyerek álmában.
Az első gombánál tartott a gyerek álma, mikor a matektanár belépett az osztályba. Végignézett a rettegő gyerekeken. Hol van? - kérdezte, rámutatott az üres székre és megnevezte a gyereket. Rosszul lett, mondta valaki, aki meg mert épp szólalni. Rosszul? - röhögte el magát a matektanár. S amikor a fiú számára a második gomb is kibomlott, kifordult az osztályból. Vékony ember volt a tanár, soha nem sportolt, úgyhogy nem az edzettség, csak a düh hajtotta a betegszoba felé ilyen sebesen. Alig egy újabb gomb bomlott ki, mikor belökte az ajtót. Hol van? - üvöltötte a félig kigombolt ápolónő felé, hol van. Kicsoda? - kérdezte a nő. A tanár megnevezte a gyereket. Alszik, mondta az ápolónő. A tanár a félhomályban meglátta a szuszogó testet. Mind meg akarja úszni, mind olyan, de nem fogja, mondta, és odarontott a gyerekhez, megmarkolta az ingét, a gyerek, épp az ápolónő mellől ébred bele ebbe a sötétbe, ahol egy árnyékba mosódó arc kiabál vele. Nem úszod meg, érted! Az ereket most látta kidagadni a matektanár homlokán, érezte az ing-gombok eleresztenek, a felső lepattant, alatta kettő erősen volt odavarrva, előző hétvégén erősítette meg az anyja, kiszakadt a gomblyuk. Nem úszod meg érted!
Az ápolónő a tanár elé lépett. Be volt gombolva rendesen, nem úgy volt ott, ahogy a gyereknek az álmában. Nem mutatta volna meg a matektanárnak azt, amit neki megmutatott. Beteg, nem érti, beteg!!! - kiabált és lerepegette a tanár kezét a gyerekről. A tanár dühödten hátat fordított, kiabált még valamit, hogy mind azt hiszi, hogy így megússza, de nem fogja, mert pótdolgozat lesz, ami a mostaninál sokkal nehezebb, amit legfeljebb egyesre lehet megírni, és bevágta maga után az ajtót. Aludj csak tovább, mondta a nő. A gyerek feküdt a vizsgálón, csorogtak a könnyei, jött vissza a világ.
|
előző
